Hipertóniám van, kivel forduljak

A valóságban ez az egység — tényleges és látszólagos egyszerre.

Tényleges annyiból, hogy minden valamirevaló pártban a vezető csoport — meggyőzéssel, vagy adminisztratív módon, avagy mind a kettővel — a maga akarata alá rendeli a tagok ezreit vagy millióit; minden egyes alkalommal az ő nevükben és képviseletükben lép fel anélkül, hogy ez látható ellenkezést váltana ki belőlük; sőt, igen gyakran, nehéz feladatokra is tudja őket mozgósítani.

Ám látszólagos annyiból, hogy az egységes cselekvés és az egyforma jelszavak felszíne mögött a legkülönfélébb nézetek, vágyak, elképzelések kavarognak. S ez nemcsak a tagságra, hanem a vezetőkre is áll. S ez nem csoda, elvégre ezek Hipertóniám van vezetők is a legkülönbözőbb környezetből jönnek, s más-más korosztályhoz tartoznak, más-más a foglalkozásuk, az élményanyaguk, az ismereti körük. Nyilvánvaló, hogy bármennyire vérükké vált is kivel forduljak párt ideológiája, a különféle helyzetekre nem egyszer mégiscsak különféleképpen válaszolnak, a feladatok megoldását más-más módon képzelik, a sikereket vagy a bajokat másként ítélik meg.

S ha ez így igaz márpedig így igaz az egyszerű párttagok és a fegyelmezett pártvezetők esetében, mennyivel igazabb még az íróknál, a művészeknél. Minden író, ha valóban író, önálló egyéniség. Amikor belép a kommunista pártba, oly lépést tesz, amit talán egyetlen más kor, egyetlen más mozgalom írója sem tett: önként aláveti magát egy felső akaratnak, amely igen gyakran ellenkezhet az ő akaratával; egy kerek és zárt gondolatrendszernek, amely nem tűri meg, hogy az ő gondolatai eltérjenek tőle, s ezzel együtt voltaképpen még egy meghatározott érzelmi rendszernek is, hiszen azt, hogy mit kell szeretni és mit gyűlölni, kire kell mosolyogni és kire kell mennydörögni, ugyancsak a párt határozza meg.

Csakhogy ő harminc éves és a szomszédja hatvan; neki németes a műveltsége, a társának franciás; szerinte a rímtelen versek a szépek, a szomszédja esküszik a rímesekre; egyikük katolikus, a másik zsidó; ő nagy költőnek tartja Majakovszkijt, a szomszédja felfújt hólyagnak; itt már egy kis baj van — szerencsére a szomszédjával: mert Majakovszkijt Sztalin nagy költőnek tartotta, tehát nagy költő; igaz viszont, hogy a szomszédja azzal védekezhet: Lenin nem sokra becsülte ezt az orosz futuristát.

Mindezt nem a tréfa vagy a gúnyolódás okából bocsájtjuk előre; csupán azért, hogy némiképpen érzékeltessük, mennyire indokolt, ha magukat a kommunista írókat is csoportokra osztjuk, nem törődve az egység fenségességével, s ugyanakkor mindjárt elismerve, hogy felosztásunk többé-kevésbé maga is pontatlan, túl szűk és ugyanakkor túl laza.

Végtére is a magyar kommunista írók taggyűlésén nem ketten, hanem háromszázan ültek, a május elsejei menetben is meneteltek vagy száznyolcvanan körülbelül 40—50 író a dísztribünön állt s nézte, hogy a többiek hogyan vonulnak fel, 70—80 pedig beteg volt vagy beteget jelentett, elutazott, vagy azt üzente, hogy elutazott.

Háromszáz különféle ember, akik egy párt fegyelmének rendelik alá magukat, egy politikai programot vállalnak, egy szervezeti szabályzat oldja és köti őket, de mindezen túl — ha mindezt eszmeszerűen hibátlannak és tökéletesnek fogadjuk is el — ezer és ezer apróság különbözteti meg őket egymástól.

Ezért írók. A csoportosítás tehát mindenképpen felületes, bizonyos kivel forduljak aránytalan is, mégis szükséges; nem lehet háromszáz kivel forduljak portrét festeni háromszáz íróról. Három írócsoportról könnyebb; a szerzőknek is, az olvasóknak is.

Tisztító vihar

A moszkoviták A Szovjetunió-beli emigrációból hazatért írók írói jelentősége sokkalta kisebb, mint az a tényleges szerep, amit után kivel forduljak magyar irodalmi életben betöltöttek. Egyik az újonnan megalakult Magyar Írók Szövetségének elnöke lesz; a legkevésbé sem azért, mert jó író, a közepesnél is gyengébb; egyszerűen azért, mert moszkovita. A másikból főszerkesztő lesz, a harmadikból a Magyar-Szovjet Baráti Társaság főtitkára.

Megjelenésük után a felületes szemlélő első benyomása az, hogy mennyire egységes, összeforrott, mélyen elvtársi ez a csoport; a valóságban szó sincs erről. Alapvető ideológiai ellentétek vannak köztük, de ez csak évek múlva derül ki; ami pedig a személyes kapcsolataikat illeti, szinte kivétel nélkül gyűlölik egymást.

Kifelé egyformán hirdetik az egység és a párt jelszavait, a magánéletükben alig állnak szóba egymással. A gyűlölet gyökerei az emigráció mélységeiben találhatók; mindegyik tud valami rosszat a másikról.

De minderről a hazaiak semmit sem tudnak; az ő szemükben felcsillan a fény: megjöttek a Szovjet-beli elvtársak, a régi harcosok, akik voltaképpen az új, szocialista ember első képviselői Magyarországon. És arányszámuk a legnagyobb, úgy is mondhatnánk, aránytalanul a legnagyobb a párt és az ország Hipertóniám van. Ennyiben a moszkovita emigráció is rokon az eddig ismert emigrációkkal.

Minden másban azonban különbözik. Ez a különös emberfajta életének utolsó 10—30 esztendejét a Szovjetunióban töltötte: minden cselekedetükre ezek az évek nyomják rá kivel forduljak bélyegüket. Társadalmi szerepükre legjellemzőbb — a hivatás- és küldetéstudatuk. A moszkovita emigráns a háború befejeztével nemcsak egyszerűen visszatért hazájába, hanem határozott és biztos küldetéssel tért vissza. Ez természetesen nem egyszerűen azt jelenti, hogy a moszkovita egy idegen hatalom — ez esetben a Szovjetunió — fizetett ügynökeként, kémjeként vagy megbízottjaként Hipertóniám van haza, noha erre is akad példa.

Ez a világosabb, nyilvánvalóbb, egyszerűbb eset.

A bonyolultabb dolog, amikor egyfelől a kötelező feladat, másfelől valami elhivatottságféle fűti. A magasabb, bizalmasabb megbízatásnak, amelyet hazatérése előtt Moszkvában kiosztottak rá, egyik alapfeltétele a megbízhatóság s a moszkoviták általában megbízható emberek. Magatartásuk alapja a feltétlen szovjethűség, a lojalitás tűzön-vízen keresztül ahhoz az országhoz, amely éveken át menedéket adott nekik. Ez a magatartás — bizonyos fokig — érthető, elfogadható is. Az elfogadhatatlan benne az, hogy a moszkovita minden érdeket, a legnemzetibbet is ideértve, gondolkodás nélkül hajlandó alávetni a szovjet érdeknek.

A hazájába visszatért moszkovita jól képzett agitátor Hipertóniám van propagandista, aki hazája nyelvén mondja el azt, amit más kivel forduljak kellett bebifláznia. Valójában nem is léteznek Hipertóniám van másfajta módszerek, csak azok, amelyeket kint megtanultak.

Közéleti magatartásuk legjellemzőbbje az az igyekezet, amellyel a szovjet módszereket és formákat akarják idegen talajon, gyökeresen más körülmények között, meghonosítani. Ennek következménye az, hogy nem sokkal munkájuk megkezdése után — ki-ki a maga területén — összeütközésbe kerül a valóságos viszonyokkal és a szovjet utánzásból fakadó módszerekkel; ennek az összeütközésnek nincs feloldása.

A szovjet módszerek mindig helyesek, s alkalmazhatatlanságuk oka mindig az anyaország emberi-társadalmi elmaradottságában rejlik. Aki mást javasol vagy mást akar a helyzet és a körülmények elemzésének alapjáneleve rosszat kivel forduljak, hiszen nem módszerek vagy elképzelések állnak szemben módszerekkel és Hipertóniám van, hanem szovjet módszerek — nem-szovjet módszerekkel. Ez a kivel forduljak kétféle eredménnyel jár: egyrészt mindenki, aki mást akar, mint amit a moszkoviták a Szovjetunióban tanultak, gyanússá válik kispolgári elképzelések, burzsoá csökevények, amerikai módszerek!

Miután a moszkovitákról általában köztudomású, hogy közvetlenebb kapcsolatban vannak régi harcok, ismeretségek, barátságok alapján a párt és az állam legfelső vezetőivel — ezek maguk is moszkoviták —, munkatársaik sorra elhallgatnak. Ez a csend a moszkovitát sohasem a bajra figyelmezteti, hanem mindig a szovjet módszerekkel elért sikereire. Miután hosszú párt- vagy állami funkcionáriusi múltja alatt mindig elszigetelten élt a közvéleménytől, annak valódi természetétől, a körülötte zizegő csend nem borzolja fel idegeit, sőt inkább megelégedéssel tölti el.

Ez a megelégedettség nemcsak munkáján, hanem természetén is eluralkodik. Abban a nyelvi és fogalomrendszerben, ahol a gyanú légkörét éberségnek nevezik, a más véleményen levőket a nép vagy a nemzet ellenségeinek, aligha képzelhető el, hogy eleven, színvonalas, friss gondolatcsere alakuljon ki. A moszkovitának azonban ilyesfajta vitára nincs is szüksége. Mindig határozott, mindig biztos, mindig kivel forduljak, mindig szólamokban gondolkozik és minden problémára mindig van megoldási formulája azon az alapon, hogy: semmi új nincs a nap alatt, nálunk a Szovjetunióban mindez régesrég megtörtént már, most nem kell egyebet csinálnunk, mint alkalmaznunk azokat a tapasztalatokat, amelyek odakint is meghozták a kívánt eredményt.

Valóban, a moszkovitának ebben igaza van, vele minden megtörtént már.

• Magas vérnyomás elleni gyógyszer indap
• „Színész vagyok, nem matematikus!”
• Tapasztalatok orvosként - betegként a magyar egészségügyben.
• Zöldborsó angolosan

Sőt — s ez magatartásának egyik alapvonása — mindennek az ellenkezője is. A moszkovita tudja, hogy nincs — mert a Szovjetunióban sem volt — állandó igazság. A moszkovita tudja, hogy az igazságnak sok oldala van, s számára mindig az a fontos, melyik oldal kerül előtérbe. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy az igazság minden körülmények között az, amit a párt főtitkára vagy vezető testülete igazságnak vall, éppen ezért nem okoz számára különösebb problémát, ha holnapra hazugsággá válik, ami tegnap még igaz volt.

Ezt nemcsak el tudja fogadni, hanem meg is tudja magyarázni. Hipertóniám van mindig felkészült és tudományos, néhány, a marxista-leninista klasszikusokból vett idézettel támasztatik alá, s kiegészíti egy-két fontos példa a Szovjetunió gyakorlatából. Mert a moszkovita Hipertóniám van, hogy ezek a jelentések életének legfontosabb mozzanatai. Minden a jelentéseken múlik, ezt tanulta meg a Szovjetunióban s éppen ezért semmi sem érdekli hipertónia azzal, ami társul, mint a jelentés.

Ha a jelentés eltúlozza a bajokat, sötéten lát, nem világítja meg a fejlődés oldalait, vagyis nem beszél az eredményekről, akkor a jelentés rossz, mert a felső szervek — ennek alapján — úgy ítélhetik meg őt, mint sötéten látó pesszimistát, aki elvesztette hitét a szocializmusban. Fenti elvek következtében a jelentés megfelelő százalékos elosztással készül el, tekintet nélkül a valóságra: lesz benne 70 százalék eredmény és 30 százalék hiba — ez nagyjából az arány, amit a moszkovita, szovjet tapasztalatai alapján, legmegfelelőbbnek talál.

Mikor a jelentés elkészült, elégedetten alákanyarítja nevét, becsukja hatalmas, világos disznóbőr aktatáskáját, beül a ház előtt várakozó autóba s fáradtan hazatér villájába, amely egy kitelepített, valamikor igen előkelő kereskedőcsaládtól maradt rá; pontosabban szólva, a párttól kapta.

Heti receptek

A moszkovita közélete ezzel nagyjából be is fejeződött. Megkezdődött a magánélete. Ez az élet korántsem irigylésre méltó. Alapja a félelem. A moszkovita tudja, hogy élete sehol sem volt biztonságban, a legkevésbé a Szovjetunióban. Tudja, hogy sem életkora, sem hosszú párttagsága nem elegendő kivel forduljak, hiszen még egy hibát sem kell elkövetnie ahhoz, hogy elmozdítsák munkájából, letartóztassák, elítéljék. Számára nincs lehetetlen, hiszen ezt is átélte már egyszer a Szovjetunióban.

Hűségének, buzgalmának, mosolyának egyetlen mozgatórugója van: túlélni. Moszkvai tapasztalatainak alapélménye a félelem s a rettegés. Erről persze nem szívesen beszél, leggyakrabban semmit. A legismertebb moszkovitákról például csak 8—10 évvel hazatérésük után, az —os években derült ki, hogy hosszabb-rövidebb ideig szinte kivétel nélkül börtönben ültek a Szovjetunióban.

A volt magyar emigráció sorait is megritkította a vihar, a trockista, bucharinista perek vihara. A moszkovitákat éppen ezért nem érheti meglepetés. Miután tudják, hogy minden és mindennek az ellenkezője az igaz — erre építik életüket. A legteljesebb emberi csőd ez, a legféktelenebb cinizmus, minden moszkovita lelkének legjellemzőbb sajátsága.

Miben és kiben hisznek? Senkiben és semmiben. Egyetlen vágyuk, hogy elkerüljék a viharokat amelyeket odakint nem volt módjukban elkerülnis úgy dolgozzanak, hogy kiérdemeljék a párt dicséretét.

Bánfi Ibolya - Magas vérnyomás legyőzése játszi könnyedséggel

Nincs már sem önálló akaratuk, sem önálló véleményük, vagy ha még van, azt feleségük elől is elrejtik. Legszívesebben önmaguk elől is elrejtenék. Mindenből elegük van. Amikor hazatértek — a háború befejeztével —, talán még reménykedtek abban, hogy a borzalom évei nem ismétlődnek meg. Amikor azonban megkezdődtek a letartóztatások, kezdetét vette a konstrukciós perek sorozata, tudták, hogy elérkezett a tökéletes hallgatás és feltétel nélküli főbólintás korszaka.

Tudták, hogy a perek hamisak.

David Tamas a Rak

Tudták, hogy a vezetők hazudnak. Tudták, hogy az áldozatok ártatlanok. Tudták, hogy amit ők mondanak, az kivel forduljak hazugság. Tudták, hogy a munkatársaknak más a véleménye, mint amit a szemükbe mondanak.

Tudták, hogy a jelentéseik torzak. Mi érdekelte őket?

1. Most szinte azt kívánom, hogy bárcsak én is kihagytam volna egy évet az egyetem után, hogy hátizsákkal járjam be a világot a haverjaimmal.
2. Az ilyen elfogultság végtére is szent dolog, de én szakadatlanul úgy érzem, hogy Bátyámat Farkas vonatkozásában is elfogulttá tette — János rovására.
3. Hipertóniával diagnosztizált fogyatékosságcsoport
4. Heti receptek - Vegetáriánus receptek
5. Hipogonadizmus hipertónia
6. David Tamas a Rak

Az, hogy annyi év félelmei, kivel forduljak, teljes, vagy félnyomora után — hagyják már őket kivel forduljak. Jó lakások kellettek — amilyenek Moszkvában vagy Novoszibirszkben nem voltak —, jó bútorok, protokollhelyek az operai díszelőadásokon. Lelkükből régesrégen kiégett már a lobogás, az igazság utáni vágy, a társadalom bajainak orvoslása, mindaz, ami fiatalkorukban a pártba hozta, az illegalitás vagy a spanyol polgárháború veszélyeibe sodorta őket.

Ez a lélek csupán egy vágyat hordozott már magában: a nyugodt, anyagi gond nélküli, sikeres élet vágyát. Úgy vélték, rászolgáltak a sikerre is meg a nyugalomra is, eleget szenvedtek — odakint. A nép ügye már csak szólamaikban élt, s ez a szó úgy került tolluk alá, oly könnyedén és felelőtlenül, mint egy kötőszó.

Ha néha-néha éjjel felriadtak s hallgatóztak a csendben, már nem hallották lelkiismeretük szavát. Azt égette ki belőlük a sokéves szovjet emigráció, ami fiatalkorukban a legértékesebb volt bennük: az igazság szenvedélyét. Ha magukra maradtak, arcukról lehullott a kötelező mosoly és szájukról lehervadtak a szóvirágok. Keserűek voltak, szikkadtak és öregek.

John Marrs A tokeletes par

Ha még hittek — abban hittek, hogy szerencséjük lesz, elkerülik a bukást. Gyűlölték, amit csináltak s mégsem tudtak tőle szabadulni. Néha talán még el is hitték, amit mondtak, csak később legyintettek, kiábrándultan, minden mindegy volt. Nem törődtek a hazugsággal, mert nem hitték, hogy az igazságot valaha ki lehet még mondani az életben.

El is felejtették, hogy mi az igazság. Nem érdekelte őket, hogy tegnapi mondataikért önkritikát kell gyakorolniok. Az önkritika életelemükké vált. Tudták, hogy ez az a módszer, amivel mindent át lehet vészelni. Kivel forduljak és önkritikát gyakoroltak. Megállapították, hogy tegnap hibáztak, de ígéretet tettek a pártnak, hogy bolsevik éberséggel fognak őrködni önmagukon is és kiküszöbölik a legkisebb hibát, leleplezik az ellenséget és felépítik a szocializmust.

Tudták jól, hogy a pártot a legkevésbé sem az érdekli, ami a lelkükben van, hanem ezerszer inkább a kimondott, leírt szó, még akkor is, ha mindenki tudta arról, hogy kimondója vagy leírója hazudik. Cinizmusuk merő önvédelem volt — nem is annyira a párt, Hipertóniám van inkább korábbi önmaguk ellen. Másként hogyan is lehetett volna elviselni annak a harminc esztendőnek a tragédiáját, amely fiatalkori álmaik legrettentőbb megcsúfolása volt.

Talán azt gyűlölték önmagukban, amit legmélyebbre kellett elásniok: régebbi indulataikat, fiatalkori vágyaikat. Holt lelkek voltak. A moszkovita emigráció egyik legismertebb alakja Illés Béla, az író, aki harminc esztendős Szovjetunió-beli tartózkodása után, a háború befejeztével, mint szovjet őrnagy tért vissza Magyarországra.